• 
• 

• hdsnet
• ifju_titan
• imperator
• miltiades
• morpheus
• punisher
• rongykuvik
• steel
• unknown

• 2010. augusztus
• 2009. február
• 2009. január
• 2008. december
• 2008. november
• 
  még régebben & címkék

• FeKeTeReTeKSeReG
• Les Filles & La Ville
• nick blog
• marla blogja
• pea blogja

• RSS feed
• Statisztika

Nem tudok aludni. Egyrészt kezdődő náthám, másrész pedig Robert Fulghum miatt nem megy. Folyamatosan zakatol az agyam, nem bírok vele. Robert Fulghum író. Mégpedig amerikai író. De nem az a fajta keleti-parti értelmiségi író, aki folyamatosan visszatér a soha ki nem merulő New-York témájához. Nem. Nem, Ő észak-keleti író. Ilyenről én még eddig nem is hallottam... Talán pont a számomra ingerszegénynek tűnő környezet miatt képes meglátni olyan kicsiny dolgokat, amiket én is nagyon fontosnak tartok. Ír egy szivarról, a csuklásról, teherautó-sofőrökről, egy borókafenyőről és a csuklásról. Őszinte. A könyv elején felajánlja, hogy ha akarod, olvasd el, hogy hogyan írta a könyvet Neked, olvasónak. Ha inkább szeretnél megmaradni a szokásos író-olvasó kapcsolatnál, akkor hagyd ki ezt a részt. Nem hagytam ki. Végre kinyöghetném, hogy mi tetszik a könyvben? Az tetszik, hogy megjegyezte, hogy a történeteket egyenként írta. Sugallja a gondolatot, hogy olvasni is így érdemes őket. Igaza van. Minden napra egy pár oldalas kis szösszenet pont elég gondolkodni valót ad 24 órára, és mindezt úgy teszi, hogy közben mosolyogsz egy jót, vagy mélyen a gondolataidba merülsz. Mint ahogy én pont most tettem. Nem. Ez mégsem igaz. Nem gondolatokba merülsz. Sokkal inkább direkt kapcsolatba kerülsz a történettel, belehelyezed a saját tapasztalataidat a témáról, kiegészíted a szerzőt. De könnyű esti olvasnivalónak is pont megfelel. Pár perccel ezelőtt százszor ennyi gondolat keringett a fejemben, de a lámpa fénye és a kótyagosság hiánya kiverte a többit a fejemből. Robert Fulghum: O-Ó! - Megfigyelések a hűtőszekrényajtó mindkét oldaláról Eléggé szerencsétlen módon pont a legsemmitmondóbb történet került az elejére a könyvnek, és még a címét is innen kapta. (Köszönet Shy-nak és CrazyIvan-nek) elkövettem... (talán mostmár majd fogok tudni aludni) 600. bejegyzés

Mielőbbi jobbulást unknown! Várjuk, hogy újra csodás blogjaiddal örvendeztess meg minket!

Az Ősradiáns szimbiózita társaság

Mi a hiba a videón? A helyes megfejtő értékes nyereményben részesül.

A jó hegymászó okos. Ezt a két mondatot még a Fogarasi-havasok felé vezető vonatúton kellett megtanulnunk, Marubá utasítására. Ekkor még nem tudtuk mekkora ellentmondás rejtőzik bennük - de erről egy kicsit később

Egy héttel ezelőtt indultunk útnak tizenheten, hogy meghódítsuk a Keleti-Kárpátok legmagasabb hegyét, és a hozzátartozó hegyláncokat. A Fogarasi-havasok legmagasabb pontja a 2544 méter magas Moldoveanu. Nem tűnik ez a 2500 méter olyan magasnak, ha csak a Mount Everestre gondolunk. Azonban 1500 méter felett már minden hegy magashegységnek számít, és hozzáteszem, hogy ebben a hegységben kb. 1000 méterig van a lombhullató erdő, 1400 méterig a fenyőerdő, és 1800-ig a törpefenyő él meg. 1800 méter fölött szinte csak füvet lehet találni. Vagy még azt sem.

Ez a hegység a TB történetének fekete foltja volt, ugyanis előttünk Marubá már kétszer végig akart menni a gerincen, ám mind a kétszer fel kellett adniuk hamarabb.

Szóval ide készültünk. Sejtettem, hogy kemény lesz, de erre nem lehetett felkészülni.

 

Sok viszontagság árán, háromszor is átszállva értük el a Havasok lábánál fekvő falut. Első nap elértük az erdőhatárnál lévő menedékházat, majd indultunk fel a gerincre. A gerinc végig 2000 méter felett kanyarog fel-le, fel-le, szakadatlanul, 2500 méteres csúcsokkal tarkítva. Általában egyik fele szakadékban végződik, a másik fele pedig nagyon meredek hegyoldalban. A kettő határán vezet az út. Ahol van, vékony, egy ember is csak kényelmetlenül fér el rajta. Nagyon sok helyen sziklákon, köveken kell átmászni, gyakoriak a hóátfolyások és több helyen van olyan rész is, ahol láncon kell felhúzni magadat a 20 kilós zsákkal a hátadon. Vagy felfele gyalogolsz, ami nagyon fárasztó, napi 5-8 órán át, vagy pedig lefele mész. Ilyenkor az inaid megfeszülnek, tönkremennek, tropára megy a lábad. Fizikailag kiemelten megterhelő (szakkifejezés: sz*r).

 

A legrosszabb azonban az időjárás. Az első három napban nem láttam a napot egy pillanatra sem. Végig felhőben, 100%-os páratartalomban mentünk. Esett az eső. Az én legfélelmetesebb ellenségem pedig a szél volt. Folyamatosan, egy hétig fújt, sosem hagyta abba. A normális szél általában felülről lefelé, vagy vízszintesen fúj. Na itt a szél mindig alulról fúj felfelé, a gerinc mindkét oldalán. Nagyon erős, felhajtja a ruhádat, engem pedig többször majdnem lefújt a hegyről.

 

Sztori: Második napon a szokásos ítéletidő volt a gerincen. Felhő, eső, szél. A terv szerint 7 órát mentünk volna egy menedékházig a gerincen. Kb. 25 perc alatt bőrig áztam a nylon esőkabátomban is. Utána nem volt megállás. Abban a pillanatban, hogy megállsz, elkezdesz fázni, remegni, kihűlni. Ja, azt nem tettem hozzá, hogy a maximális hőmérséklet valahol 10-15 fok körül lehetett... Szóval vagy mész, vagy meghalsz.

Csakhogy két tizedikes nebuló sikeresen elvétette az utat. Jó, megállunk, páran visszafutnak értük, mi megvárjuk őket. Több, mint egy órán keresztül nem kerültek elő. Közben mindenki egy helyben állt, teljesen átázott, átfázott. Én hangosan énekeltem, hogy a lelket tartsam magamban. Nem igazán sikerült. Tudniillik 3 dolog fontos, ebben a sorrendben: "felszerelés, szellemi felkészültség és fizikai állapot"

Végül előkerültek, kiderült, hogy elindultak visszafele véletlenül az úton... Mindegy, mentünk tovább. És tovább. És tovább. A vihar tovább tombolt, de nem lehetett megállni, mert akkor ott fagysz meg. Tovább menni viszont már alig volt erőm pár óra múlva. Botorkáltam egyedül a hegygerincen, teljesen beálltam, alig láttam valamit a ködben, időnként a szél a földre döntött. Felállni is alig volt már erőm. De nem lehetett pihenni, mert azonnal csonttá fagytál. Végül nagy nehezen utolértem egy csapatot. Láttam, hogy éppen fityeszről szedik le a táskát, ő pedig egyáltalán nincsen magánál. Fal fehér az arca, alig bír állni a lábán. Tátott szájjal néztem, erőm sem volt, hogy felfogjam a dolgot, nem hogy segítsek rajta. Szerencsére nekem végül nem is kellett. Marubá és még egy srác ledobta a táskáit és fityeszt vállukra vetve vitték tovább. Én botorkáltam mögöttük, bezáródva a saját fejem világába, alig érezve bármit is a külvilágból. Végtelennek tűnő út után egy 4x5-ös fehér „házat" találtunk. Megmenekültünk. Fitymát hővédő fóliába csomagoltuk és ketten lefeküdtek mellé és folyamatosan dörzsölték, hogy felmelegedjék. A kihűlésnek abban a fázisában volt már, amikor már remegni sem tud. Kiderült, hogy degu is ugyanilyen állapotban van, őt az eggyel fölém jártak hozták be. Szetterbíben félelmetes energia mozgott, ő segített mindenkinek. Jómagam nagyon kivoltam, teljesen csuromvizesen, a táskám is csuromvizes volt, semmim nem maradt száraz. De még nem volt megállás. Vissza kellett menni az elhagyott hátizsákokért. Vállalnom kellett. A már egyszer megtett úton ketten nyomultunk vissza egy jó fél órát. Visszafelé akkora szél volt, hogy öt percig nem tudtunk felállni, várnunk kellett, míg alábbhagy. Szerencsére a két szerencsétlen srácnak végül semmi baja nem lett, de nagyon aggódtunk értük.

A hegy erős, te gyenge vagy. Ez így van. Teljesen kivoltunk szolgáltatva a hegy kénye-kedvének. Ugyanakkor ha a hegymászó okos, akkor miért megy fel olyan helyre, amiről tudja, hogy teljesen kiszámíthatatlan, és nem az ő okosságán múlik? A választ most persze tudom, de ott fenn a mostoha körülmények között nem tudtam...

Másnap ugyanilyen időben indultunk útnak, csak legalább az eső nem esett. Megmásztuk zsák nélkül a 2544 méter magas Moldoveanu-t. A ködben semmit nem lehetett látni.

Délutánra elkezdett a köd oszladozni, és egyre messzebb láttunk. Csodálatos volt. Először csak a szomszéd sziklát láttuk meg, majd a hegyoldalunkat, aztán a birkákat a hegy tetején. Egyszer csak a szomszéd hegycsúcs tűnt fel, és akkor egyetlen egy pillanatra az egész hegyláncot beláttuk. Csak egy villanás volt, de nagyon sok erőt adott.

Később megérkeztünk egy menedékházba, amit 2400 méter magas hegyek vettek körül. Körülötte tündéri tavak, vízesések. Fák, bokrok nem voltak, fű is alig, de a látvány csodálatos volt.

Az elkövetkezendő napokban kiderült az ég, szép idő volt, és mindenhol elámultunk a hegység szépségein.

Felmerült, hogy előbb feladjuk, de végül végigmentünk a gerincen. Meghiszem azt - Vakred csada!

 

Tegnap Nagyszebenben (Sibiu) aludtunk. Tavaly Európa kulturális fővárosa volt. Nagyon szép belvárosa van. A kulturális program keretein belül megnéztük a szebeni nagytemplomot. Itt nézegetve a szász patríciusokat bukkantam egy 1600-as években élt Alexander Hann-ra. Fölkaptam a fejem. Morpheus, mit szólsz hozzá?

Ciao

 

 

Érdemes megnézni, hogy a filmesek mit hoztak össze a szerenádos élményükből: itt

Dávid felrakott még facebook-ra egy jó videót, azt is ajánlom... 

Nagyon régen írtunk és írtam már blogot. Ez amolyan semmi különös blog lesz, semmi művészet, semmi színes szalag.

 

Ma reggel úgy határoztam, hogy heveny meghűlésem és torokfájásom ellenére megyek suliba, végtére is az utolsó igazi napunk. Azt a luxust megengedtem magamnak, hogy 10 egész perccel később kelljek (7:10) és ennek ellenére csak egy percen múlt, hogy lekéstem a szokásos buszomat (7:28). Nem bántam, végtére is nem siettem sehova és egy érdekes külsejű munkással együtt vártam a buszra.

Ekkor befuott a csodálatos csikós család szekere és felvettek. Ezzel garantálva volt a jókedvű napkezdet.

Reggel meghívtak a kilencedikesek minket, táborszervezőzek egy búcsúra. Nekem nagyon jól esett, hiszen nekünk három évvel ezelőtt eszünkbe se jutott mégegyszer megköszönni a szervezőknek. Kicsit kaotikus volt, de kedves. Jó tudni, hogy ez a hat év velünk együtt nem tűnik el teljesen.

Ezután következett  utolsó matekóránk Harsi tanárnővel. Azt hiszem nekem mindigis szerencsém volt a matektanárok terén. Egy matektanárnak elkerülhetetlen, hogy legyen valamely karizmája, amellyel képes az alapvetően érdektelen feladatokra a figyelmet felhívni. Egy Juhász Iván típusú tanárral nagyon nehezen tudnám elképzelni a matekot, kell valamilyen belső stabilitás, rendezettség. Harsi tanárnő volt eddigi legjobb matektanárom. Megtanított élvezni a matekot. (És isteni jó kávés sütit tud sütni...)

Utolsó történelem óránk, igazából ugyanolyan volt, mint a többi. A tanárúr jelenléte betöltötte a teret, pedig halkan beszél, sokszor csak magaelé motyog, de mégis mindenki meghallja és elsősorban tanár-diák interakció folyik, és nem diák-diák. Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak rám igaz. Igen, beismerem, hogy az egyik legfontosabb tanárom a Lőrinc, de ma is több, mint 10-en kérdeztek, érdeklődtek iránta. Nem tudom, hogy csinálja. Talán az is benne van, hogy igazán közel senkit sem engedett magához. A közös témák erősen behatároltak. Persze ez nem baj, sőt, azt hiszem ez ad egy különleges ízt. Többek között ezért szeretem a magázást is. A magázás egy-egy beszélgetést kiemel a kis baráti csevejek közül.

A horn véleményem szerint kissé furcsa volt, de sztem megtagadta volna önmagát, ha ezegyszer felszabadult és természetes lett volna. Ahogy említette, nem szereti az első és utolsó órákat. Talán fél, hogy felszakadna benne egy gát, és túl személyessé válna. Van egy kör, amin belül tanár-diák kapcsolatot nem enged beljebb. Ma ezt így határozta meg. Mi meg azért már vagyunk elég nagyon ahhoz, hogy tudjuk, az ahogy ezt előadta azt igazából hogy is kell érteni.

Ebéd után felmentem Juhász Ivánhoz, mivel utolsó csütörtöki óránkon nem tudtam jelen lenni, és úgy gondoltam, nem búcsúztam el tőle kielégítően. Ivánban nem lehet csalódni. Épp nem volt semmi dolga és egy pillanat alatt beszélgettünk 40 percet az irodalomról, a csoportról és magáról az AKG-ról. Thank you, captain!

John Keating: We don't read and write poetry because it's cute. We read and write poetry because we are members of the human race. And the human race is filled with passion. And medicine, law, business, engineering, these are noble pursuits and necessary to sustain life. But poetry, beauty, romance, love, these are what we stay alive for. To quote from Whitman, "O me! O life!... of the questions of these recurring; of the endless trains of the faithless... of cities filled with the foolish; what good amid these, O me, O life?" Answer. That you are here - that life exists, and identity; that the powerful play goes on and you may contribute a verse. That the powerful play *goes on* and you may contribute a verse. What will your verse be?

Ezekután következet der allerletzte deutsche Stunde. Megnéztük a tavalyi Kaptain Balu-s és az idei előadásunkat. Az egyik leghasznosabb dolognak tartom a nyelvtanulást. Nagyon durván felemelő érzés, amikor ráébredsz, hogy tudsz egy másik nyelvet. Most épp németül nézem az Én, Pán Pétert. És értek majdnem mindent. Csodálatos.

Német után beszélgettem egy keveset a Ditkével. Megbeszéltük, hogy az általunk felvételiztettek közül kiket vettek föl. 15 fölött van a számuk. Arra jöttem rá, hogy az akg évfolyamai nem csak a felhozatal ingadozásai miatt különböznek ennyire egymástól, hanem már a felvételikor a patrónusok veszik fel a gyerekeket és bizony-bizony olyan nagy a paletta, hogy nagyon sok eltérés lehet ebből. Persze most még semmit sem lehet látni az évfolyamból.

Ditke az utóbbi időben sokat változott a szememben. 11-edik elején emlékszem, hogy azt hittük, eltévedt egy normális iskolába menet és hogy nem ide illik. Azóta  talán asszimilálódott, vagy csak szimplán jobban megismertem, meg persze neki a csibéjével sem lehetett könnyű. Szóval tök jót beszélgettem vele és nagyon sok mindenben azonos véleményen vagyunk. 

Ami mindkettőknek feltűnt, az a 11-edikben jöttek ragaszkodása az AKG-hoz. Vannak olyanok, akik egy évvel ezelőtt amilyen gyorsan csak lehet el akartak menekülni a suliból, ma pedig nincs kedvük hazamenni, itt érzik jól magukat és úgy érzik, megtalálták a helyüket. Ez nekem nagyon jó érzés. Az, hogy a mi kis buborékunk nem egy aberrált valóság, hanem kívülről jövők is úgy gondolják, hogy ami itt folyik az jó.

Fél négykor elhúztam régi diadalaim színhelyére, a gépterembe, ahol a régi nagyarcokkal zúztuk az igát 4 órán keresztül. Nagyon jó volt újra együtt, srácok! Én persze gyenge egészségi állapotomra tekintettel korán hazamentem.

Ez jó sok lett!

Holnap bolondballagás... én 9-re bemegyek, mert stréber vagyok :D

 

Alles Gute! 

miltiades 

Szigorúan rongykuvik elmarasztalására...

Szombaton volt termbúvár. Mint kiderült ez nem csak egy hagyományos egynapos, hanem egy teljesítménytúra volt...

A történet valamikor még pénteken éjjel kezdődik, amikoris éjjeli fél 1-re értem haza. Ilyenkor nem tud az ember azonnal elaludni, hanem inkább beszélget egy kicsit, majd aztán 1-kor lefekszik.

Hajnali 5:15-kor csörög az óra. Hiszen az nem lehet, nincs egy perce, hogy becsuktam a szemem éjszaka... Juhé, felkelés. Apu-anyu fenn van (vajon hogyan csinálják?). Már melegszik a tea, gőzölög a víz. Bent is köd, kint is köd. Sőt még a fejemben is köd van, vánszorgok összevissza a lakásban. A fejlámpát otthon is felejtem (előre utalás a történet végére: ennek még lesz szerepe). Apu megy úgyis Jászberénybe, ezért levisza HÉV-hez. Juhé. Shy-t felvesszük a házuknál és már az Árpád-hídnál vagyunk.

Ekkor még heveny emlékezetkieséseim voltak, teleportáltunk talán... 6:02-kor befut a vonat, rajta csak a legkeményebb termbúvárosok, meg még egy páran (megint előreutalás a végére). Hajnali lombkoronával ellátott Degu fogad az ajtónál, majd a kaján vigyorral felfegyverkezett Marubá. Már képtelenség aludni, beindul a termtudos pletykagépezet.

Marubá alkudozik a BKV ellenőrrel, sikeresen (nő volt...). Budakalásznál Shy elkiálltja magát, hogy nézz, ott vannak a 12. lányok. 10-15 másodperc alatt oda is fordul a fejem, de már nem látom őket. Ezért felhívjuk őket telefonon. Egyik sem veszi fel...

Szentendre - megérkezünk. Szentedre: utolsó ház: eltévedünk, de sebaj, sréhen át a rónán, csak előre. Irány a Kő-hegy, Pomáz mellett, gyermekkorom régi játszótere. Persze, hogy megint eltévedünk, de csak azért, mert nincsen túristaút. Ricochet a nyaralók között.

Kőhegy (kezd feljönni végre a Nap) - Lajosforrás - Pilisszentkereszt (a helyi CBA rohammal való bevétele, majd Szabó Mária népi táncdalénekes alteregója az alsó kocsmában)  - vmilyen Kálvária-domb (Barcza D. csinál magának egy nagy keresztet) - Csobánka (Az első halott. Kitörte a lábát a 24. kilométernél. Szívás. Hátrahagyjuk az éhes bennszülötteknek) - Marubá szerint a legnehezebb két óra. Egyre lejjebb megy a nap. - Nagy-Kevély (Megjött a Mikulás (Degu a szájában egy papírzsebkendővel (szakáll) pedofil bácsivá manifesztálódik - Kapok Sokoládét... ) - Kiderül. hogy a Mikulás 9 liter vizet cipel a hátában, csak azért, hogy erősödjön. De mikubá elfáradt, szal elosztjuk a súlyát. - Pilisvörösvár - sötétedik és nincs lámpám. Konklúzió: Megtanulok a sötétben látni. Eredmény: egyre többet tanulok, viszont egyre jobban fáj a lábam. - Átérünk a Budai-hegységbe, Shy-jal látnivéljük egy pillanatra a házunkat (Délibáb). - A terv szerint a Hármashatár-hegyre igyekszünk, a többiek onnan mennek tovább, mi viszont Shy-jal letérünk, és ketten hazasétálunk onnan. Ez csak terv maradt...

Utolsó akadály: meg kell kerülni a Csúcs-hegyet. Balról. Megyünk. Megyünk. Így a 35. kilométer után már azért nem olyan kellemes, mivel szart se látsz az útból, ami sáros, szal inkább csúszkálsz. "Hé, az a hegy a baloldalon nagyon régóta van már ott, nem?" "De, lehet...". 7 kilométer múlva elérkezünk egy elágazáshoz, ahol Shy-jal le kell kanyarodnunk a kereszt-jelzésen. Valami nem stimmel. Valami nem stimmel. Marubá azt javasolja, hogy inkább ne térjünk le, menjünk tovább. JÓ. Három perc múlva kiderül, hogy kb a házunktól 600 méterre eltévedtünk, és egyenesen a másik irányba indultunk el, és Solymár határában vagyunk. Este fél hét van... Juhé. Nem. Igazából az nem volt olyan vicces. 

Közben a nem-olyan-nagyon-kemény termbúvárosok közül egy srác, aki első TB-jén volt, feladta. Nem bírt menni már többet. Nohát erre Shy meg én, mitvoltmittenni, vállán keresztül dobtuk a kezeinket, és vittük. Nem volt túl kellemes, de teljesen Bryan közlegény megmentésére emlékezetető volt...

Solymár. Megkérdezi Shy a nénit, hogy most melyik településen vagyunk. Sosem lehet tudni tudniillik. A néninek elkerekedik a szeme: Solymáron. Marubá bejelenti, hogy ezennel elértük a 40. kilométert. Suhajda...

Már elég nehezen lépkedek én is. Jön a vonat, indulás Aquincumra. Bryant megint cipelni kell, ezért lekéssük Shy-jal a HÉV-et (Marubá kedvesen integet...). Sebaj, jön Shy apukája, elvisszük Degut és Barczát egy kiszolgáló egységbe (kocsma), Bryant meg a Szépvölgyi útig. Engem meg haza...

Rongykuvik, sajnálhatod, hogy otthon punyultál... 

képek

fáj a lábam... 

Lassan eljön az ideje a Szalagavatónknak. Igazából holnapután van, de ezzel csak ma reggel szembesültem.

Hogy mit is jelent ez? Most elsősorban nekünk óriási rohangálást, körömrágást, ruhapróbát, táncot és stresszt jelent. Pontosabban ezt mutatni a trendi.

Kicsit már várom ezt az egészet. Nem izgulok, csak ilyen levert várakozást érzek. És várom, hogy mikor kezdek el izgulni, mikor jön el az a pillanat, amikor már mindennel el akarom terelni a figyelmemet, hogy ne az előttem tornyosuló megmérettetésre gondoljak. Na ez még nincs.

Az egyetlen dolog, ami miatt kissé izgulok, az az, hogy a régi barátaim hogyan fognak eltalálni a T-Com székházban, mert ők "szédülnek a betonon".

Nem hívtam meg az egész rokonságot. Csak a szűkebb családi kört. Nem akarok féltökismeretlen rokonokat sürögni körülöttem, akik kedvesek meg minden, de hát végülis miért is vannak ott? Csak az illendőség miatt, mert a hagyomány azt tartja, hogy a Szalagavató, az "Első Bál" fontos pontja egy fiatalember életének. Később lehet, hogy nem így fogom gondolni, de most olyan nagy súlyúnak nem érzem. Sokkal jobban izgulok a két hét múlva esedékes nyelvvizsga miatt, mint e miatt. Itt mi igazából úgyis csak bábuk vagyunk. Ha mondják felállok, körbe megyek, majd megállok. Ha szólnak bemegyek a színpadra, eltáncolom amit betanultam, azt kész. 

Az azt késszel van igazából csak a probléma, mert mi van, ha elrontom. Na hát az aztán tényleg szívás... az egész iskola rajtam fog röhögni és a bejárati ajtó fölött az én képem fog lógni hétfő reggel egy lúzer felirattal a közepén. Nem, tulajdonképpen nem. Az aggódó szülők nem veszik észre a hibát, mert nevükből adódóan az aggódásra figyelnek, és nem a lábadra, a fotókon nem látszik, hogy hova lépsz éppen, a párod pedig megérti. No para... 

A hely szerintem nem annyira vészes. Nekünk egyáltalán nem, hiszen szebb környezetben van, és a táncra alkalmas. A nézőknek inkább rosszabb. Sokkal, ezt beismerem. De mondjuk ha a nagyit lepasszoljuk a székekre, és marad egy hely anyunak is, akkor apu már biztos nem fog panaszkodni, hiszen ő az ÚR a családban, a fiatalok meg állhatnak. Pár órát csak kibírnak... 

Már megvan a frakk is. Annyira nem vészes. Mondjuk kiváncsi lennék a történetére, hogy hogyan vállhatott egy ilyen nagyon fura szabású valami a legelegánsabb ruhadarabok egyikévé. Tűzőruha: Öltöny. Fiútánc: na ez egy jó kérdés :D.

Afterpartyra a busz (pár kilométer) 700 ft. 700 ft??? wtf

Én voltam.

miltiades 

Úgy döntöttem, hogy azért röviden összefoglalom az elmúlt hetek eseményeit. Mert volt bőven, de csak úgy suhannak.

 

Szal volt éwége. Nyilván mindenki megfog ütni, meghogy hogy is mondhatok ilyet, de nem nagyon vagyok az eredményeim miatt büszke. Valószínűleg már nem jelent annyit. Ebben az évben minden összejött, bár keményen meg is dolgoztam érte. Jó érzés, hogy újra kitűnő lettem meg ilyesmi, de hát nem.

Hávájszánsájn sincs, mert a nyár kezdetével csak tovább nőttek kötelezettségeim.

huh tényleg kezdjük az egészet előlről. Szóval:

 

Juhhhééé. Nyitótábort szervezünk!!! másodszorra, és ez az akg történelmében még csak egy csapatnak sikerült, mégpedig síkbandiéknak, szal ezzel utolértük őket, juhé meg vivát!

Nem árulhatok backstage infokat, de múlt héten kb egy óra alatt három hónap munkáját készítettük el, szal jók vagyunk.

Erről jut eszembe. Tegnap fél tizenkettőre értem haza, azonnal beugrottam az ágyba és aludtam, reggel azonban brrr csergett az óra, hogy reggel hét óra van. Akkora lendülettel csaptam le, hogy megnyomtam egy másik gombot is, aminek hatására beindult a rádió. Már majdnem megütöttem, amikor rájöttem, hogy hé ez egy jó szám. A petőfi rádió időnként kifelyezetten el tudja találni a stílusomat. mindegy. Felkeltem, nagyon nagyon nagyon nehezen, ami nálam ritka, de ez most tényleg kínkeserves volt. A reggeli vajassonkás kenyeremet, amire kecsöppel egy mosolygós smáljli van rajzolva a hűtőből kifelé menet beleütöttem az ajtó szélébe, és a már jól ismert törvény következtében a félkaréj finomság a földön landolt. Nem estem kétségbe, csak akkor, amikor úgy akartam felvenni a földről, hogy beleülök egy székbe, azonban ott is melléültem és a földre huppantam. No para. Az egyszerűség kedvéért a földön fogyaszottam el a kenyeremet... Aztán nagy nehezen elindultam itthonról, reggel nyolcra németre mentem. reggel nyolctól délután fél egyig tart, két tíz perces szünettel, tehát előre utáltam. szokás szerint láttam a buszt elmenni a megállóm előtt, tehát lesétálltam a hegyről. isteni volt. a villamos is elment, de nem baj, addig is hallgathatom a helyi munkagépek különböző melódiájú tolatóradarját. Téényleg mindegyik másmilyen. 7:58-ra érkeztem meg az Árpád gimnáziumba, ahol volt a kurzus. Gyanúsan sötét volt a folyosón, de azért az egész reggelt végigkísérő lélekjelenléttel róttam tovább az utam. Sötét volt a teremben, ergo mentem a tanáriba. Hála az égnek épp jött szembe a tanárnő, aki németül beszél. Csak. CSAK. valamit mondott, a meglepetéstől nem értettem, aztán elmondta kétszer, és rájöttem, hogy ma egy félórával később kezdődik az óra. Miután erre rájöttem, elkezdett magyarul beszélni, teljesen megijesztve engem és kiderült, hogy ő érettségiztet, ezért nincsen ma egyáltalán óra. Nincs ma óra... Hát jó. Pluszba még teljesen félre is értettem, amit mondott. De ha már ott voltam a drága némettanárnő adott egy kis leckét még holnapra, hogy ne érezzem értelmetlennek a bejövetelt. Kössz... Hazafelé kiolvastam a shytól kapott zsoldos könyvet is, szal csak negatívum történt eddig velem... Nadehát fel a fejjel :D

 

Mi van még? Voltam most hétvégén nomádot építeni. Morpheus nagyon jól összefoglaltam asszem az egészet, hogy "a nomádépítés tartalmazza a nomád összes negatív vonását, a pozitívumok mellőzésével" Síkbandiék hozzáállása azért szerencsére kellően, hogy úgy fogalmazzunk könnyed volt. De azért dolgoztunk is, a többi építőbrigád nem volt túl hatékony, szinte mindent mi építettünk fel, négy magyar sátor kivételével. A többiek leültek dobolni meg gitározgatni, amikor pedig bejelentettük, hogy most akkor mi el is mennénk, akkor gyorsan mondták, hogy nagyon légyszi még ezt meg ezt. Megcsináltuk nekik, de azért nem voltak kedvesek...

Az ez évi nomád-kerettörténet kitalálása megközelítőleg két percet vett igénybe. Nekem teccik. Kellően magyaros... Bővebb információkért hívd a 06 90 987 65 43-as, emeltdíjas telefonszámot.

 

voltam,

miltiades

 

u.i.: r^{emélem marla már nem utál annyira, mint eddig tette...}

u.i₂.: A KÖJÁL víz vizsgálata szerint a kistolmácsi forrás vizének íze: "a szokásos"

"Vonatunk kattogó zaja..."

Pontosan három óra van. Éjjeli három. Csak azért írok most egy blogot, mert az este egy szerencsétlen pillanatában ezt megígértem, és hát ugyebár a szavamat nem lehet megszegni.  Nem kívánok a napomról beszélni, ami igazán érdekes, az az este.

Már többször jutott eszembe színdarab ötlet, ám ezeket nagyrészt még azelőtt elfelejtettem volna, hogy leírtam  volna őket. Ma este azonban ez máshogy fog történni.

Kiskoromban féltem a sötéttől. Mielőtt elkezdtem éjjelente eljárogatni itthonról, még az is nehezemre esett, hogy a szobámból éjszaka eljussak a fürdőszobáig. Sőt, még a folyosón lévő villanykörtéig is csak többedszeri nekifutásra jutottam el. Hogy miért volt? nem tudom. Az éjszaka a idegen, a kiismerhetetlen. Az ember fél az ismeretlentől, kényszeresen szörnyeket, vadállatokat, gyilkosokat képzel a sötét semmi képébe. A mai gyerek pedig olyan filmeken nő fel, amely ezeket még erősíti is. Aztán pár évvel ezelőtt szépen lassan minden elkezdett megváltozni. Az éjszaka lassan befogadott. Beavattak az éjszakák titkaiba, engedte az éj, hogy megfejtsem rejtvényeit. Nem az történt, hogy megismertem minden zugát, hanem elfogadtam azt, hogy van olyan dolog, amit sosem tudhatok meg, amit nem érthetek meg. Ez azonban nem baj, egy bizonyos nézőpontból nézve csak ártana nekünk az, hogy mindent tudnánk. Hozzászoktam, hogy nem ismerem az éjszakát. Eggyé nem váltam vele, de cinkosa lettem.

Ma ismét egy lépéssel beljebb kerültem az éjszaka szobájában. Várnom kellett. Voltak mások is, akik velem együtt vártak. Pont olyan volt, mint sok színdarab első színe. Állomás a színhely. Jobboldalt egy pad, a szín közepén végig fut egy lépcsősor, baloldalt tábla, háttérben az éjszaka fényei. 8-10 ember a színen. A padon két öreg barát ül. Koldusok, nehezen összeszedett sörüket fogyasztják, és csak ülnek. A mozdulataik ráérősek, nem sietnek sehová. Lábuknál lanyhadt németjuhász terpeszkedik. Időnként felvonyít, csakúgy, megszokásból. Több év tapasztalata sejlik fel a hangokból. Egy 20-as megtermett srác a lépcsőn ülve telefonját szidja, nem tud mit kezdeni a billentyűzárral, majd sikerül, és elkezdi csokis ügyeit intézni rajta. Barátja a háta mögött a lépcső tetején egy odavetődött lánnyal cseveg. Seduce. A szín közepén egy kisebb férficsoport, sörrel felszerelkezve álmatagon eszmét-cserél. Nem bántanak senkit, láthatóan már befogadták az aznapi esti befogadnivalót. Van még egy szereplőnk. Ő a színpad legközelebb eső részén sétál fel-alá. Fel-alá. Vár valakit, gyakran pillant az órájára. Nem ideges, nyugodt, megbékélt arccal. Az arca fiatalos, a kor még nem marta meg vonásait. Az idő mintha megállt volna. Mikor odajött a fiú, még 18 percet kellett várnia. Örökkévalóságok jöttek, örökkévalóságok mentek, és az óra mutatói csak nem akartak gyorsítani körükön. Csodás az éj. Az éjszakai égbolton egy közeli lokál reflektorai pásztázzák az eget. A város fényei  mellett tökéletesen kirajzolódnak a felhők. Szellő nincs, a levegő összeszövetkezett az idővel. A fiú megáll, újraindul. Vár valakit. Egy barátra vár. Nincs benne harag, tudja, hozzászokott az ilyesmihez. Eszébe jut: vajon a vonat átmenne-e felette, ha lefeküdne a sínek közé? Nem, mégse gondol ilyet. Ez őrültség. Nagy nehezen végre megjön a vonat. a srác felderül, hogy megjön barátja. Már indul is a színpad elejére beguruló gőzöshöz, hogy a leszálló baráttal együtt felszálljon. A barát azonban ott sincs. Elmegy a vonat, az állomás kiürül. csak a két öreg koldus barát marad a padon változatlan, mint azelőtt. Felhívja a barátot. Lihegés, szürcsögés és durmogás hallatszik. Itt.. vagy...ok..már... A fiú erre megindul hátrafele, és beleveszik az állomáson kívüli világ sötétjébe.

Az este további része nem fontos. "Pusztult a világ". Ittam szellemlikőrt. Hát érdekes élménnyel gazdagodtam az szent.

Aztán elindultunk hazafelé. Kiderült, hogy barátom olyan, mint Paul McCartney, én pedig, mint Bob Dylan. Szép párosítás. Nekem inkább csak a hajam hasonlít Bob-ra, de ez részletkérdés.

Mostmár igazán aludnom kéne... 40 percig itt ültem. Eközben beszélgettem morph-fffal, és megettem egy Norbi Update epres joghurtot, mert vigyázok az alakomra (ha-ha)

"Let's go find a rainbow" 

 

Salut 

Eredetileg úgy akartam elnevezni a blogot, hogy a "Félkész Házak Országában Jártunk". Ez a cím egészen addig tartotta magát bennem, amíg első nap el nem érkeztünk a falunk, Torockó közelébe. Előtte nagyon furcsa, szürreális volt a táj. A már fókuszban látott cigány (csalogány...) vajdák óriás palotái megzavartak.  Ezekután azonban Erdély magába szippantott, és nem volt megállás, a korábbi képek elszürkültek a csodásan sütő Naptól...

Az utazás nekem nagyon keserves volt, mivel két órát is nehezen bírok egy helyben ülni, nem hogy 10-11-et. Végülis mindegy, túléltem... Csodás Neo-plán buszunk csakúgy süvített át a Kárpát-medencén. Első romániai emlékem az, hogy épp egy falun zúdulunk át a busszal, amikor az út szélén ádyval észreveszünk egypár iskolás srácot. Elkezdünk kedvesen integetni, erre pedig a max 9 éves srácok nyugodtan és gúnyorosan kinyújtják felénk a középső ujjukat. Na ennyit a negatívumokról.

Előzetesen a témahétről annyi info-val rendelkeztem, hogy egy kicsit majd gyalogolunk meg egy kicsit várost nézünk. Na ez nem egészen jött össze, ugyanis a városnézés része nagyon redukálódott (megjegyzem, egy cseppet sem bánom), és a túrázós-lábletépős rész pedig az egekbe tornázta magát...

Megtettünk szerény személyem számításai szerint (SzSzSzSz) több mint 50 kilométert hegyen-völgyön-árkon-bokron-sziklán-sövényen-éskutyán keresztül. 

Első nap este érkeztünk meg Torockóra, ahol már várta az öt fiút Réka, a kislány. Náluk találtunk ugyanis kosztot-kvartéjt. Az étkezésekről annyit, hogy olyan ízletesek voltak, hogy az utolsó napra már elkezdtünk gömbölyödni is...

Második napon megmásztuk a Székelykőt. (mindig Székelykövet akarok mondani, pleh) Ez a bazinagy szikla, ami egész Torockó felé emelkedik. Szép munka volt feljutni, de megérte, szép volt a kilátás. Itt azonnal megszereztem első balgaság-emlékemet is, amikor találtam a csúcson egy barlangot-víznyelőt, ahova lemásztam, vállalva annak a lehetőségét, hogy nem tudok saját erőmből visszatérni. Mindegy, szóval lemásztam. Egy nagy sötét kürtő volt, de azért jól esett, és pont a szikla alatt volt kinyílása a szakadékra. Okés, tök király, és akkor most hogyan jutok vissza? Elmés kérdés, amin törtem pár percig a fejem, ám mielőtt még a pánik rákfenéi kezdték volna ki a szervezetemet, megpróbáltam felmászni. Nem sikerült először. Másodszorra rájöttem, hogy az nem egy jó megoldás, ha a nyakamból lóg lefelé a fényképezőgép, ezért azt levettem. Hagyjuk, szóval nagy-nehezen feljutottam... És akkor jött az esőfelhőnek látszó dolog. Horn tanárúr kijelentette, hogy esni fog. Ennek mindenki örült, hiszen hosszú évek tapasztalata támasztja alá, hogy ilyenkor nem fog esni az eső... És télleggg nem esett... Helyette lecsúszkáltunk a hegyről. Emlékezetes pillanat, amikor szintén Horn tanárúr kijelentette Seke Zamunak, hogy érj utol ha tudsz, és elkezdett lefele rohanni az igazgató úr a hegyről, után pedig osztálytársam... Ha jól tudom rajt-cél győzelem született...

Ez volt délelőtt, délután pedig elruccantunk a szomszéd faluba, megnézni a székelyvárat. Amint a hegy felénél tartottunk, rájöttünk, hogy azért nem tudták a törökök elfoglalni anno, mert annyira meredek a hegy, hogy félúton visszafordultak, és hagyták az egészet ostromosdit a fenébe...

Harmadnap ellátogattunk egy nem túl távoli Monostorba. Szép volt. Majd innen mentünk tovább az általunk elkeresztelt "Felfelé szálló levelek völgyébe". Itt mindenki bemutathatta mászó tudományát, egy kis patak mellett mentünk a sziklákon. Es war außergewöhnlich.

Este megpróbáltunk Kovácsőrmesterből EMO-t csinálni (lásd a képeket).

Negyednap ellátogattunk a tordai Sóbányába, alias "A hideg kezek kamrájába". Itt minden tele volt sóval. Bocsánat, helyesbítek, minden só volt. Az egész hegy... Volt egy óriási tér is a föld alatt. Kábé Zionhoz, vagy valamely másik utópisztikus élőhelyhez tudnám hasonlítani.

Miután elmentünk a sóhivatalba, meglátogattuk a Tordai hasadékot, alias "A kérdések völgyét". Itt jókat lehet kalandozni a köveken a patakban, és sokfele el lehetett bóklászni. Közben a nap is kisütött, és naggyon meleg volt, na meg mindenkinek elfogyott a vize... És namegtehát le is égtem. A kérdések tehát a következők voltak: Vajon mérgezett-e a víz? Nem érdekelt a válasz, ittam a hegyi patakból, és még most is jól vagyok... Vajon tényleg vízhatlan-e az órám? A  helyes válasz igen. Vajon leszakad-e a fügőő híd? Amíg mi ott voltunk, nem tette. Vajon hanyadfokú égési sérüléseim lesznek? Vajon kicsoda Mister X? Ezt játszottuk végig az út során, és minden titokra fény derült.

Ötödik nap... Mi volt ötödik nap? Nem tommár... Help...

Hatodnap pedig elindultunk haza. Útközben meglátogattunk Kluzst, vagyis Kolozsvárat, ami hát nem nyűgözött le. Kissé káoszos volt a szentem... És hazaértünk...

 

Erdélyképek

A Picasa-nak megvan első hibája... Nem lehet 500-nál több képet egy galériába berakni... öreg hiba 

 

Ma egy kis dallal búcsúznék:

"Most jöttem Erdelybőöl hat lóval híintóval,

Hat lóval híintóval, s egy rongyos szolgával..." 

 

u.i.: Emlékeztek milyen volt a feje??? 

Boldog Május elsejét mindenkinek...

Ma voltam majálison. Na nem a jó kis megszokott pomázi koszdömpingen, hanem a nagy, budapesti országos jamboree-n. Nagyon érdekes a május elseje. Az ünnepek egyrésze valamely vallási alapra épül, itt általában a szeretet és hasonló alapvető emberi értékeken van a hangsúly. Karácsony, Húsvét. A másik fajta a nemzeti ünnep. Ilyen Márc15, Augusztus20 és Október23. Ezeken általában visszaemlékezünk dicső multunkra, révedezünk a jövőbe és mindig van valami tök jó és szép állami ünnepség. A május elseje azonban ezektől eltér. Legalábbis számomra. Alapvetően ez a harmadik csoportba tartozik, az ilyen világnapokhoz vagy mikhez. Ez olyan mint a Föld napja, vagy az AIDS napja vagy más hasonló egész világot körbefogó ünnep (ünnep ez valójában?). De valahogy mégis más. Magyarországon gondolom a nem is olyan régmúlt nagy ünnepségei miatt sem. Érdekes, hogy sok párt is itt mutatja meg az erejét. Meglepődve olvastam, ehhez a naphoz vér is tapad. 1886. május elsején Chicagoban óriási tüntetést szerveztek a munkások, hogy kiharcolják maguknak a 8 órás munkaidőt. Pár anarchista azonban bombát dobott a tömegbe, a tömeget örző rendőrök pedig tüzet nyitottak rájuk. 11 ember halt meg. 3 évvel később  megalakult a II. Internacionálé (a szakszervezeteket összefogó világszervezet), és ennek a tüntetésnek az emlékére május elsejét kikiáltották a munka ünnepének. Szóval azért tudjuk, hogy mire is emlékezünk.

Már ha egyáltalán azt ami ma folyik a városban emlékezésnek lehet nevezni. A munka ünnepe. Számomra kicsit logikátlan, hogy a munka ünnepén pont, hogy nem dolgozunk. Ez a frázis arra utal, hogy a munka jó dolog, hogy dolgozni szép és becsülendő, és ezt időről-időre meg kell ünnepelni. Ez tetszik, hiszen tudjuk, hogy munka nélkül nem lehet elképzelni az életet. Ma azonban nem hiszem, hogy akármelyik dolgozó ismerősömnek eszébe jutott volna, hogy milyen érdekes az, hogy egész évben szidom a munkámat, hogy áhh de rossz, és ki akarok törni, aztán viszont május elsején kimegyek a vursliba egy vurslival és öntudatlanul éltetem ezt a munkát. Megjegyzem, ha az illető nem hagyta el a munkahelyét, akkor öntudatlanul azért azt is megbecsüli. Szóval a két öntudatlan dolog egy irányba mutat, pompás.

Mire is akartam kilyukadni? Ja igen. Jártam a Hősök terén ma, meg a környéken. Óriási tömeg vonul a füvön a pázsiton a kövön a betonon, mindenhol. Ennyit autót a Városligetben még nem is láttam. Nagyon furcsa ünnep ez a mai, mert ez az a nap, ami nekem kimondva-kimondatlanul a szegényebbek ünnepe. Borzasztó jó ötletnek tartottam, hogy a Felvonulási térre szervezett játszósátrak a hátránnyal élőkkel foglalkozik. Az odatartozók világítottak egyszerűen a tömegben mosolyukkal, megjelenésükkel. Nagyon kedvesek voltak. Megint eltértem. Szóval a legeslegkülönlegesebb emberekkel találkoztam. Aminek örültem, hogy végre láttam cigányokat is. Nem szeretem használni a roma kifelyezést. Az nekem idegen, és nekem semmi bajom a cigányokkal, sőt, bámulom is bizonyos fokig őket. Tegnap láttam a Szőke Kólát, nézzétek meg. Vagyis hogy végre kimozdultak otthonról, egyesek gyalog, mások a cabrio merdzsójukkal, de ott voltak, leültek az út közepére a gyerekükkel, és ott altatták őket. Hát most mondjátok meg, mi ezzel a baj? Ha neki úgy tetszik, akkor engedjük meg neki, ő is a maga ura, mint mi. Az elején még zavart, hogy minden második árus 850 forintért ad csakmost melltartót, vagy bugyit, de aztán ehhez is hozzászoktam. Amikor hallottam, hogy a szuper Puma trendi sportcipőt, ami tuti 15 a boltban, három ezerért adják, azon már döngicséltem is egy kicsit. Tanultam sirtos táncot, meg boogie-woogiet, mellettem kedves emberek álltak, teljes volt a kavarodás. Több mint egy órámba tellett, mire hozzászoktam ehhez a furcsa emberörvényhez, ami körbevett.

Teljes kavalkád, bájoló lágy trillák, 5 méterenként más zene, a negyedik ugyanolyan playback eredeti indián midizenekar láttán már elnevettem magam... De ez nem baj, elmentek velem szemben hosszú sorban kígyózva a krisnások is énekelve, azt hiszem láttam a mi barátunkat, aki tartott nekünk előadást. Egy középkorú krisnás néni rám köszönt, integetett mosolyogva. Ilyenkor minden ember egy kicsit közelebb kerül egymáshoz, bár sosem látjuk egymást újra.

 

Pázmándképek

 

"Friday night, all for fight"

 

"A könyvek megtanítanak élni..."

(Juhász Iván)

 

„Én egy bögyös vidéki lánnyal elegyedtem szóba, mert a kivágott blúzában túlláttam a napfürdőzés határain is. Buta libának bizonyult. Arról mesélt, hogy pattogtattak kukoricát esténként a házuk tornácán. Ilyen elbeszélés valamikor felderített volna, de mivel a lány mondókájából nem sugárzott derű, láttam, hogy csak az illendőség lajstromáról pipál ki egy tételt. – Hát más mulatságuk van-e? – kérdeztem, hátha fiúkra és barátkozásra terelhetem a szót. A lány nagy bogárszeme semmitmondón járt rajtam, és olyan népek nemzedékről nemzedékre örökített keserű csalódását tükrözte, akik nem tehették, amiért a lelkük sírt, akármit – holott mindig mindenki tudta, mi volna az. – Mit vár az élettől? – Legszívesebben addig tekertem volna, amíg kifacsarom belőle. Sejtelme nem volt, mit várhatna. Motyogott valami állásról, moziról, a nagymamánál teendő nyári látogatásokról, s hogy egyszer New Yorkba is jó volna eljutni, és megnézni a Roxyt, csak mit vegyen fel az alkalomra – talán olyasmit, amit múlt húsvétra viselt, rózsával tűzdelt fehér félkalapot, rózsaszín körömcipőt és a levendulaszínű kis gabardinkabátját? – Hát a vasárnap délutánokat mivel tölti? – tudakoltam. A tornácon üldögél, válaszolta. A legények kinn kerekeznek és megállnak olykor a kerítésnél beszélgetni. Közben a rejtvényújságot olvassa, és el-elszundít a függőágyban. – Hát a meleg nyári estéken? – A tornácon ül akkor is, és elnézi a házuk előtt járó kocsikat. Aztán kukoricát pattogtat az anyjával – Hát apja merre ilyenkor? – Az dolgozik, éjszakai műszakot vállalt a kazángyárban – nyilván egyebet sem tett, csak robotolt életében, hogy feleségét és magzatait eltartsa, megbecsülésre, kivált ajnározásra nemigen számíthatott. – Hát a bátyja mit tesz ilyenkor nyári estéken? – Kerékpározik. A büfé előtt szokott állni. – Mi fáj neki? Mi fáj mindannyiunknak? Mi kellene, ha volna? – Nem tudta. Ásított. Elálmosodott. Nem bírta a gyűrődést. Tudja Isten. Tudja fene. Hiába. Tizennyolc éves lány, szépséges élőhalott.”

(Jack Kerouac: Úton)

 

„Két dolog tölti el lelkemet annál újabb és annál növekvőbb tisztelettel és csodálattal, minél többször és tartósabban foglalkozik vele gondolkodásom: a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.”

(Immanuel Kant: A Gyakorlati Ész Kritikája - Kant személyes mottója)

 

 

 "Egy gyerek önmagában véve nem valami tökéletlen lény, nem félig kész felnőtt, hanem önállósággal rendelkező egyén. Egy ebihal elégséges önmagának, s működése éppen olyan tökéletes mint a békáé; nem tökéletlen, nem elégtelenül működő béka tehát...! Ha a gyermek "önálló" lény teljes létező saját élettel, sajátos szükségletekkel rendelkező valaki, akkor ebből arra következtethetünk, hogy a nevelés - a gyermek szempontjából - nem az életre való felkészítés, hanem maga az élet."

(Claparede - Az AKG mottója)

 

„Es ist Gut” – „[Minden] jól van”

(Immanuel Kant utolsó szavai)

 

Kedves olvasók, képzeljétek el, hogy KÉSZ VAGYOK. Bezonyám. De nem úgy vagyok kész, ahogy te most gondolhatod, nemám, sőt, meg hűhha. Hanem egészen pontosan a családtörténettel vagyok kész. Nem is kicsit. Nagyon is.

Az e heti Hócipőben van egy rajz, amiben egy ember annyit írt a székén, hogy a végén ő is székké vált. Na velem is ez lett majdnem, csak belőlem gurulós számítógépszék lett majdhogynem.

 Egyszóval kész. Oké, ez kettő volt.

Ilyenkor hiányérzete van az embernek, pedig hát még van mit dolgoznom azért vele. Mindenesetre elértem azt a stádiumot, amivel be kell holnap adni Leslie L. Lawrence-nek.

Kereken 30 oldal lett, de majd a betűtípusra meg a 12 helyett 14-es nagyságra fogom fogni.  Hogy elégedett vagyok-e, ez a kérdésed? Háát. Most így, tikkadtan azt mondom, hogy többet kihoztam belőle, mint gondoltam, de holnap reggel, kipihenten tutira azt mondom majd, hogy össze lett csapva. Pedig nem is.

A holnap reggeli kipihenésről annyit, hogy reggel már 7kor bent kell lennem a suliban. Ez az, érezzétek át. Vagyis 6:20-kor kell kellnem aprokszimateli.

Kommentben mindenki írja be az adott pillanatban végbemenő érzetét a családtörijéről. Aki nem írt, az meg gebeddjen meg. Szóval az meg írja meg, hogy éppen melyik vajaskiflivel szenved.

Már csak egy verset kell holnapra megtanulnom. Na bon voyage meg zsöszvi csoki

 

"Közelg a húsvét, nyeld a hús-lét"  

Rég nem írtam, és ez így fog maradni.
Semmi apropó, semmi színes szalag, csak a sötét alleyway. Nincs semmi érdekes itt, csak az hogy itt vagy, és olvasol, megjegyzem teljesen feleslegesen.
Annyi dolgom van, hogy úgy döntöttem egyszerűbb ha bele se kezdek... Faluseszti időnként jó fej, de mindez most nem segít. Elegem van. Nem nagyon, de kicsit. Biciklivel akarok menni suliba, de amióta akarok menni, azóta esik az eső. hát kösz haver, örülj ha valaki még egy nagyot lekever. Felesleg, Szőrmebunda, furkósbot.
Alex-ander Petrovics, de ez ma nem volt fontos, és az sem érdekeln senkit, hogy most van akkor hanyattesés, semmibe tévedés, és holdra lépés. inspiráló zene, de csak önmagát inspirálja, nincs értelme, nincs hangja, nincs szava, nem hallod a vonalat, csak az árnyékot, meg a szétfröccsent festékfoltokat. Röpi volt. Hagyjuk, zöld az arcod, vegyél másikat. Goodbye and have another nice day, by the way.
Zene sem működik. Mi van itt? Értelemcsere nincs. Minek is, indulás zuhanyozni, aztán vissza ide. Apostol semmi más, csak én meg az az álmos srác.
Minek vagyok itt? most mond meg minek? Semminek nincs értelme, Mennyünk innen. Levegőt, komát, és társaságot. Spanokat, spamokat, és minden mást. Szép kék a háttér. Na végre valami, ami teccik. Jazz? á nem, pedig az jó lenne... oks akkor swing. Nagy a súly, de nem mondhatod el, és nap mint nap ott megy el. Előtted. Palacsinta szilvalekvárral.
" You are the 999,999th visitor: Congratulations, You Won" Igen, nyertem. De nem irigykedik rám senki. Bár nem is érdekelnek a senkik...
"How many roads must a man walk down, before he calls him a man" A válasz itt rejlik a hangokban, a porban és a könyvben, itt süvíti el a szél... már csak ő beszél... LB27.
Megvan a megoldás, és valóban segít Thunderstruck, a Szigeten mindenki el fog velem jönni az ABCD koncertre... ehhez ragaszkodom
Huh... remélem nem csalódtál, nem csalódhattál, hiszen mint mondtam ez a semmi, érzed belül, hogy nincs értelem, dehát most mond meg!!! Van itt valaminek értelme? MI AZ HOGY ÉRTELEM?
"Amibe nem halsz bele, az erősít (erősPista)"

 

Én is egy YouTube videóval jelentkeznék, amit szerény személyem rakott fel. (a YouTube-ról csak annyit, hogy két napjába tellett felrakni)

És ezzel el is indul a nagy radiáns marketingkampány

http://www.youtube.com/watch?v=q54uyfovjM4

 

A hajamról annyit, hogy ma reggel direkt kétszer mentem be a fürdőszobába, mert nem értettem, hogy ki ez a jóképű vörös srác a tükörben...

Morphié jobb az enyémnél, ezt beismerem...

üdv