• hdsnet
• ifju_titan
• imperator
• miltiades
• morpheus
• punisher
• rongykuvik
• steel
• unknown

• 2010. augusztus
• 2009. február
• 2009. január
• 2008. december
• 2008. november
• 
  még régebben & címkék

• FeKeTeReTeKSeReG
• Les Filles & La Ville
• nick blog
• marla blogja
• pea blogja

• RSS feed
• Statisztika

Újkeletű kedvenc képem nyugati sztárokat ábrázol. És nem, nem a nagyapa mutogatja gimnazista unokájának a jó öreg kézirádió funkcióit, hanem a wiseguy módszerre tanítja Lefty a zöldfülű Donnie-t, aki persze nem is az, akinek látszik.

És ha kocka volna a fejem, az még mindig jobb mintha faesz volna.

Egyébként Al Pacino és Johnny Depp, a süsübbek kedvéért. 

Tudom, hogy régen írtam, viszont olyan sok dolog volt egyszerre az utóbbi khm hét hónapban…

Tulajdonképpen kifejezetten minden a legnagyobb rendben. Érettségi előtt meg majd világgá megyek. Az van, hogy mindenkinek halálra le kéne terhelve lennie, viszont konkrétan hétfőn egytől este kilencig semmit nem csinálok az égegyadta világon, mert a házikat megírom max 1 óra alatt, utána meg nézek magam elé. Vettem egy új Douglas Adams könyvet. Jó, nyilván nem új, hanem az utolsó, gépen lementett írásait tartalmazza összegyűjtve. Mókás.

Apukám lazán iderakott elém egy kikölcsönzött DVD-t, hogy vigyem vissza, majd elegánsan lelépett mindenki a családból, így nem volt nálam pénz, csak nagy címletben, és gondoltam, nem szivatom meg a kölcsönzőst ezzel, úgyhogy elugrottam a Tescoba fogyasztói társadalmat generálni. Miután kiálltam a parkolóból, az első kanyarnál a világmindenség összes fahéjas mandulája szétgurult a kocsi alján. A Tescoban az egyetlen jó, hogy mellette van ez a konstant mozgóárus, aki fahéjas mandulát árul, ami tudvalevőleg a negyedik legjobb dolog a világon, közvetlenül a vattacukor, bodzaszörp és a hortobágyi húsos palacsinta után (...). Roppant kellemes volt a guruló mandulák andalító hangjára autókázni, úgy, hogy egy kicsiny lyukon át szemléltem a nagyvilágot, mivel a szélvédőre egyszerűen ráfagyott az ablaktörlő. A probléma összetett.

A logikus ugyebár az lenne, hogy mielőtt elindulok, lekaparom a vastag jégréteget egy szánandó kis pálcikával. Viszont az ragaszkodik a széles üvegfelületekhez. Tehát le kell olvasztani. Mire bemelegszik a motor, rendszerint megérkezem a célállomásra, így az egész értelmét veszti, egészen a következő indulásig. Így van ez.

Szalagavató is volt. Afterpartyval. Majd mesélek.

Mindenkinek további szép napot, igyekszem gyakrabban jelentkezni a továbbiakban.

Holnap szalagavató.

Engem nem aggaszt a dolog maga, csupán az, hogy hat év zenélés után oda jutottam hogy nem lépek föl a saját szalagavatómon, miközben három (nyilván kettő, de a három jól hangzik) másikon ezt tettem. De most tényleg, miért most kell elfogynia az ötleteknek, az embereknek és a bátorságnak? Még kedvem sincs fellépni. Az is elfogyott. Csak azt tudom, hogy bánni fogom, hogy egy ilyen rólam szóló és sok ember által látott dolgot kihagyok. Ez van, sajnos.

Ja, annak, aki utálja, szallllagavató. Tudom, csak a Zsizsi, valaki mutassa meg neki :)

Szóval, kajakra túlfesz most a szali-avi, ha megtámasztom a célszemélyt féltéglával, még akkor se állna kötélnek mert kutyámból nem lesz szalonna, és nem vagyok culáger sem. Azontúl a táncok nagyon zöld szituációk, nem egypálcás esetek, ahogyan a frakk sem az. Az öltöny talán már az, hiszen szülém nem tartja nagy ötletnek a gigászira fújt szalagavató procedúrát, meg honnan lehetne 700ezerért Armani vagy mit tudom én? Így marad a good old, jó.

Már régebben szerettem volna írni, csak a szánnivaló system meghiúsította ezt. Komolyan, szánom a systemet. Szánom.

Egy olyan dalt hallgatok most, (véletlen) hogy az van benne: Waltzin' With Fear In Our Hearts

Talán nem.

"Vonatunk kattogó zaja..."

Pontosan három óra van. Éjjeli három. Csak azért írok most egy blogot, mert az este egy szerencsétlen pillanatában ezt megígértem, és hát ugyebár a szavamat nem lehet megszegni.  Nem kívánok a napomról beszélni, ami igazán érdekes, az az este.

Már többször jutott eszembe színdarab ötlet, ám ezeket nagyrészt még azelőtt elfelejtettem volna, hogy leírtam  volna őket. Ma este azonban ez máshogy fog történni.

Kiskoromban féltem a sötéttől. Mielőtt elkezdtem éjjelente eljárogatni itthonról, még az is nehezemre esett, hogy a szobámból éjszaka eljussak a fürdőszobáig. Sőt, még a folyosón lévő villanykörtéig is csak többedszeri nekifutásra jutottam el. Hogy miért volt? nem tudom. Az éjszaka a idegen, a kiismerhetetlen. Az ember fél az ismeretlentől, kényszeresen szörnyeket, vadállatokat, gyilkosokat képzel a sötét semmi képébe. A mai gyerek pedig olyan filmeken nő fel, amely ezeket még erősíti is. Aztán pár évvel ezelőtt szépen lassan minden elkezdett megváltozni. Az éjszaka lassan befogadott. Beavattak az éjszakák titkaiba, engedte az éj, hogy megfejtsem rejtvényeit. Nem az történt, hogy megismertem minden zugát, hanem elfogadtam azt, hogy van olyan dolog, amit sosem tudhatok meg, amit nem érthetek meg. Ez azonban nem baj, egy bizonyos nézőpontból nézve csak ártana nekünk az, hogy mindent tudnánk. Hozzászoktam, hogy nem ismerem az éjszakát. Eggyé nem váltam vele, de cinkosa lettem.

Ma ismét egy lépéssel beljebb kerültem az éjszaka szobájában. Várnom kellett. Voltak mások is, akik velem együtt vártak. Pont olyan volt, mint sok színdarab első színe. Állomás a színhely. Jobboldalt egy pad, a szín közepén végig fut egy lépcsősor, baloldalt tábla, háttérben az éjszaka fényei. 8-10 ember a színen. A padon két öreg barát ül. Koldusok, nehezen összeszedett sörüket fogyasztják, és csak ülnek. A mozdulataik ráérősek, nem sietnek sehová. Lábuknál lanyhadt németjuhász terpeszkedik. Időnként felvonyít, csakúgy, megszokásból. Több év tapasztalata sejlik fel a hangokból. Egy 20-as megtermett srác a lépcsőn ülve telefonját szidja, nem tud mit kezdeni a billentyűzárral, majd sikerül, és elkezdi csokis ügyeit intézni rajta. Barátja a háta mögött a lépcső tetején egy odavetődött lánnyal cseveg. Seduce. A szín közepén egy kisebb férficsoport, sörrel felszerelkezve álmatagon eszmét-cserél. Nem bántanak senkit, láthatóan már befogadták az aznapi esti befogadnivalót. Van még egy szereplőnk. Ő a színpad legközelebb eső részén sétál fel-alá. Fel-alá. Vár valakit, gyakran pillant az órájára. Nem ideges, nyugodt, megbékélt arccal. Az arca fiatalos, a kor még nem marta meg vonásait. Az idő mintha megállt volna. Mikor odajött a fiú, még 18 percet kellett várnia. Örökkévalóságok jöttek, örökkévalóságok mentek, és az óra mutatói csak nem akartak gyorsítani körükön. Csodás az éj. Az éjszakai égbolton egy közeli lokál reflektorai pásztázzák az eget. A város fényei  mellett tökéletesen kirajzolódnak a felhők. Szellő nincs, a levegő összeszövetkezett az idővel. A fiú megáll, újraindul. Vár valakit. Egy barátra vár. Nincs benne harag, tudja, hozzászokott az ilyesmihez. Eszébe jut: vajon a vonat átmenne-e felette, ha lefeküdne a sínek közé? Nem, mégse gondol ilyet. Ez őrültség. Nagy nehezen végre megjön a vonat. a srác felderül, hogy megjön barátja. Már indul is a színpad elejére beguruló gőzöshöz, hogy a leszálló baráttal együtt felszálljon. A barát azonban ott sincs. Elmegy a vonat, az állomás kiürül. csak a két öreg koldus barát marad a padon változatlan, mint azelőtt. Felhívja a barátot. Lihegés, szürcsögés és durmogás hallatszik. Itt.. vagy...ok..már... A fiú erre megindul hátrafele, és beleveszik az állomáson kívüli világ sötétjébe.

Az este további része nem fontos. "Pusztult a világ". Ittam szellemlikőrt. Hát érdekes élménnyel gazdagodtam az szent.

Aztán elindultunk hazafelé. Kiderült, hogy barátom olyan, mint Paul McCartney, én pedig, mint Bob Dylan. Szép párosítás. Nekem inkább csak a hajam hasonlít Bob-ra, de ez részletkérdés.

Mostmár igazán aludnom kéne... 40 percig itt ültem. Eközben beszélgettem morph-fffal, és megettem egy Norbi Update epres joghurtot, mert vigyázok az alakomra (ha-ha)

"Let's go find a rainbow" 

Kétezer-hét van. Na erre varrjatok gombost.

 Tegnapelőtt voltunk győrben.

Győr

Tegnap nem nagyon volt alkalmam idekukkantani, ennek több oka volt, pl ligivel bennragantunk az iskolában és egy óra volt kijutni, aztán jött egy szpesöl ívent, aztán meg úgy határoztam korán lefekszem.

Na de miért is? Hát mert idén szombaton fél kilenckor van a csellóórám buksikáim! Jó mi? Most már kezdek azon eltöprengeni, hogy életem legnagyobb hibáját követem el, de csak ha nem számoljuk bele a hirtelen döntési és a mérhetetlen ostobasági változót. Na de akkor hogyhogy most írok blogot? Hát azért, mert ma reggel nyolc óra három perckor jelentkezett t. úr telefonon, és megemlítette, hogy balgaság volna részemről csellóórára menni ilyenkor, főleg azért mert éppen beteg.

Akkor témaváltás.

Tegnap amikor hazaértem, enyhén meglepett a fogadó helyzet. Ugyanis nem egy, hanem rögtön tizenkettő, nem egy hanem rögtön nyolc éves KISLÁNY fogadott, akik éppen elfogyasztottak 1 dobos + 1 szedertortát. Azt hiszem átérzitek a helyzetet. Pont nekem való délutáni elfoglaltság. Anyám jóindulatúlag bezárta a szobámat, amibe így nemigen tudtam bemenni. (egyébként de, mert van hozzá kulcsom). Viszont a káosz maga kétségtelenül az, aminek már a mondat elején is neveztem. Szegény megvénült Tót Ottó, a kutyánk, valószínűleg az idegösszemolás szélére került, amikor jámboran kellett tűrnie kilenc rakoncátlan kisangyalka őt történő körberohangálását, körberajongását, körbepuszilgatását, stb. Este önként vonult be az házába ahová egy közönséges napon úgy kell benógatni, és még mindig nem jött ki. Biztos úgy érzi, ott biztonságban van.

SoonDead kiválóan feltalálta magát.

Egy frissen tanult művet oktatott a lánykának, ami korban nekik való:

iszperi-otten-dotten-hűűűű, badaszka-nitten-vattan-csú (már aki érti - attól félek a szöveg nem teljesen jó )

Ez annyira megtetszett a gyerekseregnek, hogy kénytelen volt egy gyermekét hazaszállító anyukának is előadni ezt az egyébként művészeti értékében is magasrendű és megbecsülendő koreográfiát. Mit ad Jahve(!), hát neki is marhára tetszett.

Örni bátyám ugyan jelenlétével nem tisztelte meg a gyűlést (a helyében én sem tettem volna), ám ennek kompenzálásaként rajzolt nagy kartonokra nagy szörnyeket, amiknek a funkcióját most nem részletezem, mert nincs nagyon hozzá kedvem.

Amikor anyukám megkínált a dobostorta maradékaival, én elfogadtam azokat, és hozzá is láttam, ám akkor odajött hozzám egy kedves kis lányka és elkezdett mesélni. Először a hangszerekről. Hát gondoltam megmutatom a hangszereket a szobában. Na akkor már kénytelen voltam a pickup működését elmagyarázni neki. Akkor felvetette ötletként hogy rakjunk rendet a szobámban, mert ő a sajátjában tíz perc alatt rendet tud rakni(na persze). Mesélt mindenfélét magáról, az anyjáról, az apjáról, arról, hogy a bátyja 13 éves, de fél egyedül elaludni, és egyszer amikor táborban volt, felhívta őt telefonon és nagy összegekre tolta fel a telefonszámát... nem dicsekvés, de pikk-pakk levágtam, hogy valami elfoglalt pénzember a papája, egy beszédes és (nagybetűvel)Nagyon öntudatos ember a mamája. Ezeket nem ő mondta, de nem véletlen az a szólás hogy apja-(anyja)-lánya. Tudni kell figyelni a gyerek viselkedésére, beszédstílusára, a témákra amiről beszél, és mondom: pikk-pakk. kész, már ismered is a szüleit, már azelőtt, hogy találkoznál velük. De a lányka nem hagyta annyiban a dolgot, elmondta, hogy basszusgitározni szeretne (najó mondom, ha itt lenne Nuker ráakasztanám és akkor már nincs az az isten hogy valaki leakassza róla), aztán megkérdezte, hogy a polcomon a legók azok mik, és milyenek és hogy működnek és mire valók és én szoktam-e velük játszani és hogy szoktam volt velük játszani és miért jó ha ilyet játszik valaki, az sw pod racer legókról az jutott eszébe, hogy játszott már hasonló nevű játékkal.... és így tovább, egészen este hétig, amikor végre megjött az a bizonyos öntudatos anyukája és hazavitte. Huh.

Gondoltam hét óra, teoretikusan vége a bulinak, akkor már szállingóznak el a kiscsókák. Úgy is volt. És akkor jött az isteni csoda. Valaki játszott a pianínón valami dallamot. Gondoltam egy zongorista apuka. De nem, hanem az egyik kislány bátyja, aki tizenkét éves. Kérdezgettem, mióta játszik. Mondta hogy négy éve (jól játszott, de tényleg). Megkérdeztem hogy könnyűzenét tanult-e. Mondta, hogy nem de szeretne, szereti a greendayt (mondtam az normális, 12 évesen és is a blinket szerettem, ilyenkor mindenki a punkot szereti), és szeretne megtanulni trombitán. Akkor a háttérben két még ottmaradt homemade-bungeezó (bordásfal tetejéről szivacsba ugrálás) kislány elkezdett arról beszélgetni, hogy melyikük szeretne jobban megtanulni gitározni. Kiderült hogy a srác is, de én azt tanácsoltam neki, hogy ha valami hangszeren tanulni akar, az a trombia legyen, mert a különleges képesség. Gitározni mindenki tud. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy van-e otthon gitárjuk. Van, mondta, az apukájának (mint utóbb kiderült, szolidrocker az apuka). Na erre rögtön rákattantam - nincs-e kedve kicsit gitározni. Volt.

Elmagyaráztam neki, mire való az erősítő, meg az overdrive pedál, meg a wah, meg a pickupokat hogy kell kapcsolgatni, és miért vannak bepöttyözve a bundok. Tetszett neki, jó jel. És ezután dropped D-n megtanítottam neki röpke 45 perc alatt a smoke on the watert, a greendaytől a holidayt (a terces részt is), az american idiotot meg a boulevard of broken dreamst. És megtanulta. Az a gyerek egy zseni. Eljátszottam egyszer kétszer az akkordokat, aztén a nyakába akasztottam a szert, egyszer elmagyaráztam, hol fogja meg, és már játszotta is. Elépesztő. Gitározni tényleg mindenki tud.

Aztán én is játszottam egy kicsit. Nem ismerte az atwát, a one-t, az unforgivent, a wherever i may roamot, meg asszem az iron mant sem. Szerencsémre ismerte a Master of Puppetset, meg az Enter Sandmant (tökre tetszett neki a szóló). Sajna nyolckor már menniük kellett. Úgyhogy legalább nekem is származott valami örömöm abból, hogy egész délután és este apró gyermekekkel volt elaknásítva a terep.

Ja igen, a húgomnak névnapi bulija volt tegnap 4-7-ig.

Ha ma még történik valami érdekes (pl. CoC ifjúval és Daverrel) arról írok délután.

Sajnos most nem jut eszembe semmi jó link.

legyetek jók

unknown