2008. 07. 22.
A hegy erős, te gyenge vagy
írta miltiades|2008. 07. 22., 10:50|
A jó hegymászó okos. Ezt a két mondatot még a Fogarasi-havasok felé vezető vonatúton kellett megtanulnunk, Marubá utasítására. Ekkor még nem tudtuk mekkora ellentmondás rejtőzik bennük - de erről egy kicsit később
Egy héttel ezelőtt indultunk útnak tizenheten, hogy meghódítsuk a Keleti-Kárpátok legmagasabb hegyét, és a hozzátartozó hegyláncokat. A Fogarasi-havasok legmagasabb pontja a 2544 méter magas Moldoveanu. Nem tűnik ez a 2500 méter olyan magasnak, ha csak a Mount Everestre gondolunk. Azonban 1500 méter felett már minden hegy magashegységnek számít, és hozzáteszem, hogy ebben a hegységben kb. 1000 méterig van a lombhullató erdő, 1400 méterig a fenyőerdő, és 1800-ig a törpefenyő él meg. 1800 méter fölött szinte csak füvet lehet találni. Vagy még azt sem.
Ez a hegység a TB történetének fekete foltja volt, ugyanis előttünk Marubá már kétszer végig akart menni a gerincen, ám mind a kétszer fel kellett adniuk hamarabb.
Szóval ide készültünk. Sejtettem, hogy kemény lesz, de erre nem lehetett felkészülni.
Sok viszontagság árán, háromszor is átszállva értük el a Havasok lábánál fekvő falut. Első nap elértük az erdőhatárnál lévő menedékházat, majd indultunk fel a gerincre. A gerinc végig 2000 méter felett kanyarog fel-le, fel-le, szakadatlanul, 2500 méteres csúcsokkal tarkítva. Általában egyik fele szakadékban végződik, a másik fele pedig nagyon meredek hegyoldalban. A kettő határán vezet az út. Ahol van, vékony, egy ember is csak kényelmetlenül fér el rajta. Nagyon sok helyen sziklákon, köveken kell átmászni, gyakoriak a hóátfolyások és több helyen van olyan rész is, ahol láncon kell felhúzni magadat a 20 kilós zsákkal a hátadon. Vagy felfele gyalogolsz, ami nagyon fárasztó, napi 5-8 órán át, vagy pedig lefele mész. Ilyenkor az inaid megfeszülnek, tönkremennek, tropára megy a lábad. Fizikailag kiemelten megterhelő (szakkifejezés: sz*r).
A legrosszabb azonban az időjárás. Az első három napban nem láttam a napot egy pillanatra sem. Végig felhőben, 100%-os páratartalomban mentünk. Esett az eső. Az én legfélelmetesebb ellenségem pedig a szél volt. Folyamatosan, egy hétig fújt, sosem hagyta abba. A normális szél általában felülről lefelé, vagy vízszintesen fúj. Na itt a szél mindig alulról fúj felfelé, a gerinc mindkét oldalán. Nagyon erős, felhajtja a ruhádat, engem pedig többször majdnem lefújt a hegyről.
Sztori: Második napon a szokásos ítéletidő volt a gerincen. Felhő, eső, szél. A terv szerint 7 órát mentünk volna egy menedékházig a gerincen. Kb. 25 perc alatt bőrig áztam a nylon esőkabátomban is. Utána nem volt megállás. Abban a pillanatban, hogy megállsz, elkezdesz fázni, remegni, kihűlni. Ja, azt nem tettem hozzá, hogy a maximális hőmérséklet valahol 10-15 fok körül lehetett... Szóval vagy mész, vagy meghalsz.
Csakhogy két tizedikes nebuló sikeresen elvétette az utat. Jó, megállunk, páran visszafutnak értük, mi megvárjuk őket. Több, mint egy órán keresztül nem kerültek elő. Közben mindenki egy helyben állt, teljesen átázott, átfázott. Én hangosan énekeltem, hogy a lelket tartsam magamban. Nem igazán sikerült. Tudniillik 3 dolog fontos, ebben a sorrendben: "felszerelés, szellemi felkészültség és fizikai állapot"
Végül előkerültek, kiderült, hogy elindultak visszafele véletlenül az úton... Mindegy, mentünk tovább. És tovább. És tovább. A vihar tovább tombolt, de nem lehetett megállni, mert akkor ott fagysz meg. Tovább menni viszont már alig volt erőm pár óra múlva. Botorkáltam egyedül a hegygerincen, teljesen beálltam, alig láttam valamit a ködben, időnként a szél a földre döntött. Felállni is alig volt már erőm. De nem lehetett pihenni, mert azonnal csonttá fagytál. Végül nagy nehezen utolértem egy csapatot. Láttam, hogy éppen fityeszről szedik le a táskát, ő pedig egyáltalán nincsen magánál. Fal fehér az arca, alig bír állni a lábán. Tátott szájjal néztem, erőm sem volt, hogy felfogjam a dolgot, nem hogy segítsek rajta. Szerencsére nekem végül nem is kellett. Marubá és még egy srác ledobta a táskáit és fityeszt vállukra vetve vitték tovább. Én botorkáltam mögöttük, bezáródva a saját fejem világába, alig érezve bármit is a külvilágból. Végtelennek tűnő út után egy 4x5-ös fehér „házat" találtunk. Megmenekültünk. Fitymát hővédő fóliába csomagoltuk és ketten lefeküdtek mellé és folyamatosan dörzsölték, hogy felmelegedjék. A kihűlésnek abban a fázisában volt már, amikor már remegni sem tud. Kiderült, hogy degu is ugyanilyen állapotban van, őt az eggyel fölém jártak hozták be. Szetterbíben félelmetes energia mozgott, ő segített mindenkinek. Jómagam nagyon kivoltam, teljesen csuromvizesen, a táskám is csuromvizes volt, semmim nem maradt száraz. De még nem volt megállás. Vissza kellett menni az elhagyott hátizsákokért. Vállalnom kellett. A már egyszer megtett úton ketten nyomultunk vissza egy jó fél órát. Visszafelé akkora szél volt, hogy öt percig nem tudtunk felállni, várnunk kellett, míg alábbhagy. Szerencsére a két szerencsétlen srácnak végül semmi baja nem lett, de nagyon aggódtunk értük.
A hegy erős, te gyenge vagy. Ez így van. Teljesen kivoltunk szolgáltatva a hegy kénye-kedvének. Ugyanakkor ha a hegymászó okos, akkor miért megy fel olyan helyre, amiről tudja, hogy teljesen kiszámíthatatlan, és nem az ő okosságán múlik? A választ most persze tudom, de ott fenn a mostoha körülmények között nem tudtam...
Másnap ugyanilyen időben indultunk útnak, csak legalább az eső nem esett. Megmásztuk zsák nélkül a 2544 méter magas Moldoveanu-t. A ködben semmit nem lehetett látni.
Délutánra elkezdett a köd oszladozni, és egyre messzebb láttunk. Csodálatos volt. Először csak a szomszéd sziklát láttuk meg, majd a hegyoldalunkat, aztán a birkákat a hegy tetején. Egyszer csak a szomszéd hegycsúcs tűnt fel, és akkor egyetlen egy pillanatra az egész hegyláncot beláttuk. Csak egy villanás volt, de nagyon sok erőt adott.
Később megérkeztünk egy menedékházba, amit 2400 méter magas hegyek vettek körül. Körülötte tündéri tavak, vízesések. Fák, bokrok nem voltak, fű is alig, de a látvány csodálatos volt.
Az elkövetkezendő napokban kiderült az ég, szép idő volt, és mindenhol elámultunk a hegység szépségein.
Felmerült, hogy előbb feladjuk, de végül végigmentünk a gerincen. Meghiszem azt - Vakred csada!
Tegnap Nagyszebenben (Sibiu) aludtunk. Tavaly Európa kulturális fővárosa volt. Nagyon szép belvárosa van. A kulturális program keretein belül megnéztük a szebeni nagytemplomot. Itt nézegetve a szász patríciusokat bukkantam egy 1600-as években élt Alexander Hann-ra. Fölkaptam a fejem. Morpheus, mit szólsz hozzá?
Ciao
2007. 05. 13.
Erdélyben jártunk
írta miltiades|2007. 05. 13., 16:04|
Salut
Eredetileg úgy akartam elnevezni a blogot, hogy a "Félkész Házak Országában Jártunk". Ez a cím egészen addig tartotta magát bennem, amíg első nap el nem érkeztünk a falunk, Torockó közelébe. Előtte nagyon furcsa, szürreális volt a táj. A már fókuszban látott cigány (csalogány...) vajdák óriás palotái megzavartak. Ezekután azonban Erdély magába szippantott, és nem volt megállás, a korábbi képek elszürkültek a csodásan sütő Naptól...
Az utazás nekem nagyon keserves volt, mivel két órát is nehezen bírok egy helyben ülni, nem hogy 10-11-et. Végülis mindegy, túléltem... Csodás Neo-plán buszunk csakúgy süvített át a Kárpát-medencén. Első romániai emlékem az, hogy épp egy falun zúdulunk át a busszal, amikor az út szélén ádyval észreveszünk egypár iskolás srácot. Elkezdünk kedvesen integetni, erre pedig a max 9 éves srácok nyugodtan és gúnyorosan kinyújtják felénk a középső ujjukat. Na ennyit a negatívumokról.
Előzetesen a témahétről annyi info-val rendelkeztem, hogy egy kicsit majd gyalogolunk meg egy kicsit várost nézünk. Na ez nem egészen jött össze, ugyanis a városnézés része nagyon redukálódott (megjegyzem, egy cseppet sem bánom), és a túrázós-lábletépős rész pedig az egekbe tornázta magát...
Megtettünk szerény személyem számításai szerint (SzSzSzSz) több mint 50 kilométert hegyen-völgyön-árkon-bokron-sziklán-sövényen-éskutyán keresztül.
Első nap este érkeztünk meg Torockóra, ahol már várta az öt fiút Réka, a kislány. Náluk találtunk ugyanis kosztot-kvartéjt. Az étkezésekről annyit, hogy olyan ízletesek voltak, hogy az utolsó napra már elkezdtünk gömbölyödni is...
Második napon megmásztuk a Székelykőt. (mindig Székelykövet akarok mondani, pleh) Ez a bazinagy szikla, ami egész Torockó felé emelkedik. Szép munka volt feljutni, de megérte, szép volt a kilátás. Itt azonnal megszereztem első balgaság-emlékemet is, amikor találtam a csúcson egy barlangot-víznyelőt, ahova lemásztam, vállalva annak a lehetőségét, hogy nem tudok saját erőmből visszatérni. Mindegy, szóval lemásztam. Egy nagy sötét kürtő volt, de azért jól esett, és pont a szikla alatt volt kinyílása a szakadékra. Okés, tök király, és akkor most hogyan jutok vissza? Elmés kérdés, amin törtem pár percig a fejem, ám mielőtt még a pánik rákfenéi kezdték volna ki a szervezetemet, megpróbáltam felmászni. Nem sikerült először. Másodszorra rájöttem, hogy az nem egy jó megoldás, ha a nyakamból lóg lefelé a fényképezőgép, ezért azt levettem. Hagyjuk, szóval nagy-nehezen feljutottam... És akkor jött az esőfelhőnek látszó dolog. Horn tanárúr kijelentette, hogy esni fog. Ennek mindenki örült, hiszen hosszú évek tapasztalata támasztja alá, hogy ilyenkor nem fog esni az eső... És télleggg nem esett... Helyette lecsúszkáltunk a hegyről. Emlékezetes pillanat, amikor szintén Horn tanárúr kijelentette Seke Zamunak, hogy érj utol ha tudsz, és elkezdett lefele rohanni az igazgató úr a hegyről, után pedig osztálytársam... Ha jól tudom rajt-cél győzelem született...
Ez volt délelőtt, délután pedig elruccantunk a szomszéd faluba, megnézni a székelyvárat. Amint a hegy felénél tartottunk, rájöttünk, hogy azért nem tudták a törökök elfoglalni anno, mert annyira meredek a hegy, hogy félúton visszafordultak, és hagyták az egészet ostromosdit a fenébe...
Harmadnap ellátogattunk egy nem túl távoli Monostorba. Szép volt. Majd innen mentünk tovább az általunk elkeresztelt "Felfelé szálló levelek völgyébe". Itt mindenki bemutathatta mászó tudományát, egy kis patak mellett mentünk a sziklákon. Es war außergewöhnlich.
Este megpróbáltunk Kovácsőrmesterből EMO-t csinálni (lásd a képeket).
Negyednap ellátogattunk a tordai Sóbányába, alias "A hideg kezek kamrájába". Itt minden tele volt sóval. Bocsánat, helyesbítek, minden só volt. Az egész hegy... Volt egy óriási tér is a föld alatt. Kábé Zionhoz, vagy valamely másik utópisztikus élőhelyhez tudnám hasonlítani.
Miután elmentünk a sóhivatalba, meglátogattuk a Tordai hasadékot, alias "A kérdések völgyét". Itt jókat lehet kalandozni a köveken a patakban, és sokfele el lehetett bóklászni. Közben a nap is kisütött, és naggyon meleg volt, na meg mindenkinek elfogyott a vize... És namegtehát le is égtem. A kérdések tehát a következők voltak: Vajon mérgezett-e a víz? Nem érdekelt a válasz, ittam a hegyi patakból, és még most is jól vagyok... Vajon tényleg vízhatlan-e az órám? A helyes válasz igen. Vajon leszakad-e a fügőő híd? Amíg mi ott voltunk, nem tette. Vajon hanyadfokú égési sérüléseim lesznek? Vajon kicsoda Mister X? Ezt játszottuk végig az út során, és minden titokra fény derült.
Ötödik nap... Mi volt ötödik nap? Nem tommár... Help...
Hatodnap pedig elindultunk haza. Útközben meglátogattunk Kluzst, vagyis Kolozsvárat, ami hát nem nyűgözött le. Kissé káoszos volt a szentem... És hazaértünk...
A Picasa-nak megvan első hibája... Nem lehet 500-nál több képet egy galériába berakni... öreg hiba
Ma egy kis dallal búcsúznék:
"Most jöttem Erdelybőöl hat lóval híintóval,
Hat lóval híintóval, s egy rongyos szolgával..."
u.i.: Emlékeztek milyen volt a feje???