2008. 04. 28.
Egy nagyszerű nap
írta miltiades|2008. 04. 28., 21:13|
Nagyon régen írtunk és írtam már blogot. Ez amolyan semmi különös blog lesz, semmi művészet, semmi színes szalag.
Ma reggel úgy határoztam, hogy heveny meghűlésem és torokfájásom ellenére megyek suliba, végtére is az utolsó igazi napunk. Azt a luxust megengedtem magamnak, hogy 10 egész perccel később kelljek (7:10) és ennek ellenére csak egy percen múlt, hogy lekéstem a szokásos buszomat (7:28). Nem bántam, végtére is nem siettem sehova és egy érdekes külsejű munkással együtt vártam a buszra.
Ekkor befuott a csodálatos csikós család szekere és felvettek. Ezzel garantálva volt a jókedvű napkezdet.
Reggel meghívtak a kilencedikesek minket, táborszervezőzek egy búcsúra. Nekem nagyon jól esett, hiszen nekünk három évvel ezelőtt eszünkbe se jutott mégegyszer megköszönni a szervezőknek. Kicsit kaotikus volt, de kedves. Jó tudni, hogy ez a hat év velünk együtt nem tűnik el teljesen.
Ezután következett utolsó matekóránk Harsi tanárnővel. Azt hiszem nekem mindigis szerencsém volt a matektanárok terén. Egy matektanárnak elkerülhetetlen, hogy legyen valamely karizmája, amellyel képes az alapvetően érdektelen feladatokra a figyelmet felhívni. Egy Juhász Iván típusú tanárral nagyon nehezen tudnám elképzelni a matekot, kell valamilyen belső stabilitás, rendezettség. Harsi tanárnő volt eddigi legjobb matektanárom. Megtanított élvezni a matekot. (És isteni jó kávés sütit tud sütni...)
Utolsó történelem óránk, igazából ugyanolyan volt, mint a többi. A tanárúr jelenléte betöltötte a teret, pedig halkan beszél, sokszor csak magaelé motyog, de mégis mindenki meghallja és elsősorban tanár-diák interakció folyik, és nem diák-diák. Biztos vagyok benne, hogy ez nem csak rám igaz. Igen, beismerem, hogy az egyik legfontosabb tanárom a Lőrinc, de ma is több, mint 10-en kérdeztek, érdeklődtek iránta. Nem tudom, hogy csinálja. Talán az is benne van, hogy igazán közel senkit sem engedett magához. A közös témák erősen behatároltak. Persze ez nem baj, sőt, azt hiszem ez ad egy különleges ízt. Többek között ezért szeretem a magázást is. A magázás egy-egy beszélgetést kiemel a kis baráti csevejek közül.
A horn véleményem szerint kissé furcsa volt, de sztem megtagadta volna önmagát, ha ezegyszer felszabadult és természetes lett volna. Ahogy említette, nem szereti az első és utolsó órákat. Talán fél, hogy felszakadna benne egy gát, és túl személyessé válna. Van egy kör, amin belül tanár-diák kapcsolatot nem enged beljebb. Ma ezt így határozta meg. Mi meg azért már vagyunk elég nagyon ahhoz, hogy tudjuk, az ahogy ezt előadta azt igazából hogy is kell érteni.
Ebéd után felmentem Juhász Ivánhoz, mivel utolsó csütörtöki óránkon nem tudtam jelen lenni, és úgy gondoltam, nem búcsúztam el tőle kielégítően. Ivánban nem lehet csalódni. Épp nem volt semmi dolga és egy pillanat alatt beszélgettünk 40 percet az irodalomról, a csoportról és magáról az AKG-ról. Thank you, captain!
John Keating: We don't read and write poetry because it's cute. We read and write poetry because we are members of the human race. And the human race is filled with passion. And medicine, law, business, engineering, these are noble pursuits and necessary to sustain life. But poetry, beauty, romance, love, these are what we stay alive for. To quote from Whitman, "O me! O life!... of the questions of these recurring; of the endless trains of the faithless... of cities filled with the foolish; what good amid these, O me, O life?" Answer. That you are here - that life exists, and identity; that the powerful play goes on and you may contribute a verse. That the powerful play *goes on* and you may contribute a verse. What will your verse be?
Ezekután következet der allerletzte deutsche Stunde. Megnéztük a tavalyi Kaptain Balu-s és az idei előadásunkat. Az egyik leghasznosabb dolognak tartom a nyelvtanulást. Nagyon durván felemelő érzés, amikor ráébredsz, hogy tudsz egy másik nyelvet. Most épp németül nézem az Én, Pán Pétert. És értek majdnem mindent. Csodálatos.
Német után beszélgettem egy keveset a Ditkével. Megbeszéltük, hogy az általunk felvételiztettek közül kiket vettek föl. 15 fölött van a számuk. Arra jöttem rá, hogy az akg évfolyamai nem csak a felhozatal ingadozásai miatt különböznek ennyire egymástól, hanem már a felvételikor a patrónusok veszik fel a gyerekeket és bizony-bizony olyan nagy a paletta, hogy nagyon sok eltérés lehet ebből. Persze most még semmit sem lehet látni az évfolyamból.
Ditke az utóbbi időben sokat változott a szememben. 11-edik elején emlékszem, hogy azt hittük, eltévedt egy normális iskolába menet és hogy nem ide illik. Azóta talán asszimilálódott, vagy csak szimplán jobban megismertem, meg persze neki a csibéjével sem lehetett könnyű. Szóval tök jót beszélgettem vele és nagyon sok mindenben azonos véleményen vagyunk.
Ami mindkettőknek feltűnt, az a 11-edikben jöttek ragaszkodása az AKG-hoz. Vannak olyanok, akik egy évvel ezelőtt amilyen gyorsan csak lehet el akartak menekülni a suliból, ma pedig nincs kedvük hazamenni, itt érzik jól magukat és úgy érzik, megtalálták a helyüket. Ez nekem nagyon jó érzés. Az, hogy a mi kis buborékunk nem egy aberrált valóság, hanem kívülről jövők is úgy gondolják, hogy ami itt folyik az jó.
Fél négykor elhúztam régi diadalaim színhelyére, a gépterembe, ahol a régi nagyarcokkal zúztuk az igát 4 órán keresztül. Nagyon jó volt újra együtt, srácok! Én persze gyenge egészségi állapotomra tekintettel korán hazamentem.
Ez jó sok lett!
Holnap bolondballagás... én 9-re bemegyek, mert stréber vagyok :D
Alles Gute!
miltiades
2006. 09. 13.
Egy régi barátság
írta miltiades|2006. 09. 13., 20:04|
Ez a kép egy régi barátságra derít fényt.
Hőnszeretett történelemtanárunkról kevesen tudják, hogy gyermekkori legjobb játszótársa Steven volt. A titokra most derült fény.
